Úgy kezdődött pár éve, hogy kocsink lett, és össze akartam szedegetni a hetvenes évek zenéit CD-kre. Miért pont a hetvenes évekét? Akkor lettünk tinédzserek és kezdtünk érdeklődni a rock iránt. Egyébként nem a legjobbkor – hetvenhatot-hetet írtunk –, mert épp akkor gyűrűzött be az országba a jó időre mindent megfojtó diszkóposvány.
Azt írom, rock. Na jó, hát tágan értelmezve. Az akkori slágerek között távolról sem minden volt rock. Mert a The Night Chicago Died-od (Chicago halálának éjszakája) még csak oda sorolhattuk volna. Ha nagyon jóindulatúak vagyunk. Mert hát igazából az popszám volt. Mint ahogyan az akkor divatos Abba is, a Waterloo-tól a Thank You For The Music-ig (Köszönjük a zenét. De megdugta volna mindenki a szőkét!) És poposodott a Sweet is. A Sweettől idehaza a Chinn-Chapman szerzeményeket nyomták orrba-szájba, holott voltak saját nótáik is, de ezeket csak évtizedekkel később ismerhettem meg. Tizennégy éves koromban a Love Is Like Oxygen (A szerelem olyan, mint az oxigén) szólalt meg vagy napi két-három alkalommal a rádióban. Aminek – ezt nagyon kevesen tudják – van a közepén egy hosszas, nehezebben emészthető betét. Ezt valamennyi lejátszáskor kivágták, nem is tudtam akkoriban, hogy létezik – csak mostanában tudtam meg, amikor hozzájutottam a vágatlan Love Is Like Oxygen-hez.
A Sweetnek mint ha nem is rock-, de glamrock-bandának okvetlenül helyet kellett biztosítanom a hetvenes évek nagy slágereit tartalmazó, eredetileg három CD-sre szánt gyűjteményének, de ahogyan egymás után tettem szert a dalokra, úgy vált egyre világosabbá először az, hogy három CD-nyi anyag kevés lesz, később pedig, hogy tulajdonképpen mi a fenéért kellene nekem a hetvenes évekre korlátoznom magam? Annyi jó dal van.
Akkoriban jelent meg egy Davenport-krimi, amiben Davenport felügyelő kap egy Apple-t, mellé pedig lehetőséget, hogy ingyen letölthesse minden idők száz legjobb rockdalát. Davenport az egész könyvben magával hord egy noteszt, amibe nem a nyomozási eredményeket írja, hanem a százas listát készíti. Ez megfogott, de rögtön arra gondoltam: miért ne szedhetnék össze az ezer legjobb rockdalt, a rock szót a létező legtágabban értelmezve – vagyis úgy, hogy abba Aretha Franklintől a Boney M.-ig minden beleférjen?
Ma mintegy kétezer katalogizált számom van – ehhez jön még pár száz, ami egytől egyig persze nem fog bekerülni, de jó néhányuk igen. A többéves kutatás fantasztikus élményekkel járt, olyan bandákat is felfedeztem, amiknek hírét sem hallottam – nem is hallhattam, hiszen valamiért soha nem játszották őket. Pedig a hetvenes, vagy pláne a nyolcvanas években szabad volt a pálya, akadt jó néhány műsor, ahonnan fel is vehettünk, noha a Szabad Európát természetesen szakmányban hallgattam – nem egyszer Cseke László (valódi nevén Ekecs Géza) Forgószínpadját is, noha a rövidhullámú adás minőségileg csapnivaló volt az FM-, vagy ahogy akkor hívtuk, URH-sávokhoz képest. A Forgószínpad azonban még így is messze jobban szerkesztett és főleg gyorsabb volt, mint a Komjáthy vagy más magyar „könnyűzenei” (de utálom ezt a szót!) műsorok. Emlékszem, ott hallottam először Bryan Adamstől a Summer of Sixty-Nine-t (Hatvankilenc nyara), és Cseke egy sóhaj erejéig nosztalgiázott is egyet, hogy de rég is volt az, aztán Adams belecsapott, ahogy egy rockszámba bele kell csapni.
Nem szánom a blogot kimondottan nosztalgiablognak, noha tartok tőle, hogy azzá válik; ami engem illet, zenéket utoljára a kilencvenes évek első felében írhattak (lásd a téma további boncolgatását még a Skorpió egyik utolsó feltámadási kísérleténél: Elég volt a sok dumából, zenélni kéne már!), technóval nem foglalkozunk, mert az nem zene, és nem foglalkozunk egyéb kapcsolt részeivel sem. A hozzászólásokat soxeretettel várom. Szívem szerint azt mondanám, legyen már ez a blog politikamentes, de könnyen belátható, hogy e kívánság nem mindig teljesülhet – ugyan hogyan beszélhetnénk politikamentesen John Lennon, a Pink Floyd vagy egy sereg más banda és előadó munkásságáról beszélgetve?
Vallom, hogy a világ minőségileg folyamatosan romlik, és vele romlik a zene minősége is. Nem hiszek abban, hogy generációs lemaradásom folytán mondana nekem sok mindent a Stones vagy a Zeppelin, a tucc-tucc meg semmit se. Azon kell legyünk, hogy minél több mindent be tudjunk fogadni. Ebben sokat számít a kor. Na jó, az, hogy öregszünk, basszátok meg. Tizennyolc évesen az ember – nem kevés sznobizmustól is hajtva – úgy gondolta, a Jethro Tull alá sohasem fog menni, és bőszen kuvikolt az éjszakai órákban a rádiósmagnó mellett, mert mindenféle elvont dzsesszt adtak. Ma már kicsit más a helyzet. Ma már az ember úgy gondolja, lényegében minden belefér, ami tetszik. Gótikus rock, filmzene, pop, olasz lírai dalok, régi és új dzsessz, újhullám, punk még némi diszkó, sőt, elvétve rap is. Angolszászok, magyarok, németek, izraeliek, spanyolok, dél-amerikaiak, skandinávok, fekete-afrikaiak. Biztos, hogy van, akit kihagytam. Ki hát. Még egy szem cseh is van. Be bizony, bekerült a Karel Gott a Lady Karnevallal. Mentségemre legyen mondva, hogy csak a felét énekli csehül, a másik fele németül hangzik el.
Azt nem ígérem, hogy mind a kétezer nótámat megtárgyaljuk, mindenesetre nekiállunk.
